Talán emlékeztek még a nyári társasjáték-élményeimről írt rövid ismertetőkre (itt és itt). A nézettségi mutatók alapján szerettétek ezt a fajta tömör, ám sokféle játékot bemutató formát, így szeretném újra megismételni. Idén ugyanis harmadjára került megrendezésre a Szellemlovas Téli Tábor, aminek lelkes látogatójaként 5 csodás napot töltöttem távol a civilizációtól, a kedvenc hobbimba feledkezve. Be kell vallanom, kicsit másképpen sikerült, mint terveztem, de ez egyáltalán nem rontott az élményen, sőt.
Általában azzal a tervvel megyek egy ilyen rendezvényre, hogy minél több olyan játékot próbáljak ki, amelyekre egyébként nincs lehetőségem év közben. Mivel a csapatunkban főleg a kooperációs típusok a nyerők, ezért az a cél lebegett a szemem előtt, hogy jól széteurózom magam. Plusz, az előző két táboromra az volt a jellemző, hogy napi 4-5-6 új játékkal sikerült játszanom reggel 9-től hajnali háromig, így most is reménykedtem legalább ennyi megismerésében.
A fentiek közül semmi sem jött össze. Összesen csak 10(!) új játékkal játszottam, ráadásul az arányokat tekintve 30% volt csak kompetitív játék. A többi kooperációs, vagy valamiféle dedukciós, titkos-szerepes móka volt. És. Minden. Percét. Élveztem. Pedig nem egy nap fogadtam meg: „ma végre csak eurogémekkel fogok játszani”.
Kezdjük most a kompetitív, boardgame-esebb darabok vizsgálatával:
Mission: Red Planet (2015)
Az FFG által felkarolt és újra kiadott marsi témájú játékban jól elegyednek a területfoglalós-befolyásszerzős és akcióválasztásos mechanikák. Azért is érdemes kiemelni a sok hasonló játék közül, mert 6-an és 3-an is egyaránt élvezetes élményt nyújt, viszonylag rövid játékidővel rendelkezik és könnyen tanítható. Ráadásul a marsi és a steampunk tematika manapság igen menő. Nem igazán tudom, hogy mennyire emelkedik ki az átlag társasjátékok tengeréből, mert hasonló játékkal ritkán játszok, de újra elővenném.
Ami tetszett benne az, hogy az akcióimat 9, a kezemben lévő kártyából választhatom ki, amelyek mind különböző lehetőségeket adnak arra, hogy a Marsot meghódítsam, és nagyobb befolyást szerezzek egyes területein, mint a többi játékos. Ezek a kártyák afféle szerepek, amivel az embereimet a Marsra juttathatom és hátráltathatom a többiek terjeszkedését. Mindenki pontosan ugyanilyen lehetőségekkel rendelkezik, így lehet agyalni azon, hogy vajon a többiek éppen mit terveznek, és ehhez próbálom igazítani a saját manipulációimat.
A tetszetős dizájn és a hangulat adott, valamint hozzá kell tennem, hogy a tematika is abszolút összecseng a mechanikával. Nem csak egy száraz „eurógém”-et kap az ember, ahol a tematikát bármire lecserélhetnénk, hanem a Mars meghódításának és nyersanyagok megszerzésének témája folyamatosan visszaköszön. Csak kevés a szerencse szerepe a játékban, így az agyalósabb játékosok is megtalálhatják benne a mélységet.
Értékelés: ★ ★ ★ ★ ★
Steampunk Rally (2015)
Ahogyan erről sokat értekeztünk egy korábbi Podcastban, be kell látnunk, hogy a Kickstarteres játékok legtöbbje zsákbamacska. Szerencsére most egy kellemes élményről számolhatok be, ugyanis végre asztalra került a már lassan fél éve a polcomon porosodó Steampunk Rally. Egyszerre 7-en próbáltuk ki, és ha osztatlan sikert nem is aratott, de kellemes kikapcsolódásnak bizonyult. Nem azt mondom, hogy mindenkinek azonnal rohannia kell beszereznie, viszont megvan az rés a játékok palettáján, amit betömhet.
Az egyedi, 1900-as évek elejének steampunk hangulata és dizájnja tényleg dicséretre méltó. Tökéletesen ábrázolja azt, ahogy a korai feltalálók megpróbálhatták elképesztőbbnél elképesztőbb kreálmányaikat megvalósítani. Külön említésre méltó, hogy a szabálykönyv lapjainak alján rövid ismertetőket kapunk a játékban szereplő tizensok választható karakterről, akik mind valódi történelmi személyek voltak.
Maga a játék a draftoló, tablóépítő és kockamenedzselős mechanizmusokra épül: minden körben négy lapból gazdálkodhatunk, amelyek vagy a gépezetünkbe helyezhető elemek lesznek vagy eldobhatóak erőforrásként. Feladat megtalálni az egyensúlyt a között, hogy hatalmas gépet építek, amely híján lesz az áramnak, gőznek vagy a tűznek (erőforrások), vagy rengeteg ilyen erőforrás-kockát termelek, de nem lesz mire elköltenem. Az erőforrásokat adó dobókockákat azután a megfelelő helyre felhelyezve aktiválhatom a gépem különleges képességeit, mint például haladhatok, védőmezőt generálhatok, vagy más további izgalmas dolgokat tehetek.
Menni kell ugyanis, mivel ez egy verseny, ahol az nyer, aki a legtovább ér el a pályán. Vannak a játékban úgynevezett Event kártyák is, amivel könnyen megfordíthatom a játék állását, hátráltathatom a többieket vagy előnyökre tehetek szert. Kicsit olyan flúgos futam-szerű élmény az egész. A játék kellemesen egyensúlyoz a versenyzés élményén alapuló könnyed szórakozás és a „széteurózom az agyam” tengelyen, így jó szórakozás lehet különböző társaságoknak is.
Értékelés: ★ ★ ★ ★
Pandemic Legacy (2015)
Másfél nap alatt lejátszottuk a teljes kampányt egy legaszítlanított verzióval, de erről majd egy külön cikkben szeretnék értekezni. Annyit megelőlegezve elmondanék – spoilermentesen – hogy a játék továbbra is nagyon-nagyon jó, és legalább még kétszer szeretném végigtolni. Ám egyre inkább visszatetszést kelt bennem az, hogy úgy tűnik, mintha többszöri végigjátszásra lenne tervezve a game szemben az “egyszer használatos” alapkoncepcióval. És ezt hátbaszúrásának érzem. Szerencsére sok ötletet kaptam ahhoz, hogy miképpen is lehet ragasztás és tépkedés nélkül kényelmesen menedzselni, és valószínűleg egy újonnan vásárolt példányt már így fogok preparálni. De a részletekről majd később…
Értékelés: ★ ★ ★ ★ ★
Nothing Personal (2013)
Az amerikai Horvát „Asztal” Vilmos, azaz Tom Vasel neve fémjelzi ezt az ötletes, maffiás játékot. Egy kellemes befolyásszerző hibrid példány, ahol a tematikához illesztett mechanika jól visszatükrözi azt, hogyan is lehet egy maffia családban a Capo szintjére emelkedni: át kell gázolni mindenkin, börtönbe juttatni a túl sok vizet zavaró karaktereket, másokat hátbatámadni, egyezségeket kötni és megszegni, egyszóval csupa maffiás dolgot csinálni.
Képzelj magad elé egy hierarchiát ábrázoló családfát, ahol legfelül maga a vezér – a Capo – helyezkedik el, legalul pedig a „Third Guy”, köztük mindenféle szerepekkel, mint például a verőlegény, könyvelő és az alvezér. Ezekre a pozíciókra különböző képességekkel rendelkező rosszarcú karakterek kerülnek, akik valamilyen mennyiségben pénzt és győzelmi pontot termelnek. A játékosok a saját színű tokenjeiket lehelyezve jelölik, hogy melyik karaktert szeretnék befolyásuk alá hajtani. Majd, mindenki a saját körében a kezében lévő kártyákkal további befolyásjelzőket helyezhet le, illetve aktiválhatja az általa uralt gonosztevők képességeit, amivel feljebb mászhat a ranglétrán. A harc vérre megy egy-egy jobb helyért, ahol halmozódhatnak az ilyen tokenek, de akkor az ember meg más pozíciókról marad le…
Egyezségeket lehet kötni (és megszegni), amivel az áhított pozíciókba kapaszkodhatunk, még több pénzt és befolyást nyerve. Ez olyan „mindenki-mindenki ellen” játék, de meglepően jól kiegyensúlyozott, és kellő odafigyeléssel lehet csak nyerni. Helyesen kell bánni a kezünkben lévő erőforrásokkal, és a szerencse sem szól bele annyira a dolgok menetébe annak ellenére, hogy egy-egy akciónál dobni kell. Persze jó pénzért minden kocka újradobható…
Bár alapból nem kedvelem az ilyen játékokat, ez mégis meglepően jó szórakozást nyújtott, mert mélyebb mint a Munchkin. S ahogy a neve mondja, tényleg nem szabad személyesre venni a figurát. Könnyed időtöltést adott, egyetlen bajom a hossza volt, ami kicsit elnyúlt az ilyen játékokhoz képest. Az ötlet kellően egyedi és jól kivitelezett, egyszer érdemes kipróbálni.
Értékelés: ★ ★ ★
Treasure Hunter (2015)
A draftolós mechanizmus (kapok X lapot, megtartok egyet, továbbadom a többit, ésígytovább) valahogy mindig magával ragad annak ellenére, hogy egyetlen ilyen játékom sincs otthon és ritkán játszok hasonlókkal. A Treasure Hunter egy nagyon ötletes példánya ennek a típusnak. Tervezője az a Richard Garfield, akinek a Magic: The Gathering-et, a King of New York/Tokyo-t, Vampire the Eternal Struggle-t, és a Netrunnert köszönhetjük, és ez valóban garancia arra, hogy egy jó játékot kapjunk.
Azért szerettem, mert kellően számolható és taktikázós egy draftos játékhoz képest, sokféle módon lehet a győzelmet megszerezni, és a fantasy téma is közel áll hozzám. Tehát aranyak, hősök, küldetések, varázsfegyverek és goblinok köszönetek ránk a kártyalapokról, de ez tulajdonképpen lecserélhető lenne szusifajtákra is. Ja nem, mert olyan már van.
Nem nevezném partijátéknak, mert annál sokkal mélyebb, de az élvonalas draftos játékokhoz képest könnyedebb. Viszont az szerintem mindent elmond, hogy az első parti után azonnal kértem a következőt és a következőt, amit manapság már kevés boardgame-ről mondhatok el. Akik szeretik a témát és a mechanizmust, azoknak kiváló szórakozásban lesz részük.
Értékelés: ★ ★ ★ ★;
Az örök sláger: Battlestar Galactica
Kétszer játszottunk. Kétszer voltam Cylon. Kétszer voltam admirális. És kétszer történt meg az, hogy hatalmas Cylon flotta vette körbe a Galacticát. Kétszer kaptam egy Executive Order-t, hogy egy atombombával biztosítsam a menekülési útvonalat a flottának… És kétszer robbantottam be az atomot az emberi civil hajók és viper-ek közé, majd fedtem fel magam. De csak egyszer nyertünk. Epic.
Értékelés: ★ ★ ★ ★ ★
A következő részben a könnyedebb játékokról írok majd, utalva a cikk elején említett nem-kompetitívek játékok halmazára.